Gondolatok a szeretetről

2016.01.05 11:43
Nemrég hallgattam egy videó-interjút Kalo Jenő nagy tudású asztrológus honlapján. 
 
Az interjú Kassai Lajos lovas íjász oktatóval készült, magvas gondolatokat ültetett el bennem és hosszas gondolkodásra késztetett. Többek között:
 
…."amit nem ismersz, azt nem lehet szeretni"....
…."azt, hogy szeretem-e a társamat, én nem mondhatom ki. Ezt csak ő mondhatja ki."…
 
Megosztanám Veled azokat a gondolatokat amelyeket elindított bennem ez az interjú egésze és a fent idézett részletek. 
 
"amit nem ismersz, azt nem lehet szeretni" - Szerintem nem lehet mindent és mindenkit olyan mélységig megismerni, ahogy sokszor szeretnénk. Ehhez egy élet kevés lenne. Vannak "szerelmes" pillanataink az életünk során, amikor annyira tudjuk szeretni a látott embert, élőlényt, tárgyat, tájat. Előfordult már Veled, hogy eléd tárult egy gyönyörű táj, egy rét tele mezei virágokkal, egy hófödte hegyekkel körülvett tó, amelynek a környékén minden csupa zöld és virág, egy gyönyörű vágtázó ló látványa és sorolhatnám még tovább, ami megtöltötte a szívedet a szeretet érzésével? Akaratom ellenére megkönnyezem, ha ilyen csodát látok és szívem megtelik szeretettel a látottak iránt és hálát adok a Teremtőnek, hogy ilyen csoda látványával és szeretet érzésével ajándékozott meg. Azt nem mondhatom, hogy behatóan ismerem a természetet, a hegyeket, a rétet, a lovakat és azt az embert, aki épp ezt az érzést váltotta ki belőlem, mégis abban a szent pillanatban azt éreztem, hogy SZERETEM, így nagy betűkkel. 
 
Kineziológusként, amikor látom, hogy egy-egy kliensem küzd azért, hogy végre a saját útját járja, hogy megtalálja önmagát, olyan szeretetet érzek iránta, amit szavakba foglalni nehéz. Ez egy olyan szeretet, amikor mély tiszteletet érzek a másik ember küzdelméért, tudom, hogy nagyon nehéz út van előtte és mögötte is, de teszi a dolgát és dolgozik saját magán, hogy jobb emberré válhasson. Bevallom őszintén, könnyeket csal a szemembe. 
 
Nem tudom éreztétek-e már azt, a tényleg a szó szoros értelmében vett, szívet melengető szeretetet, amikor melegség tölti be a szívedet, majd az egész testedet átjárja. Egy meditáció során volt szerencsém kilépni a földi létemből és megtapasztalni azt a mindent átható szeretetet, amit földi ésszel fel sem tudunk fogni. Csak potyogtak a könnyeim a boldogságtól és az érzéstől, nem nagyon volt kedvem otthagyni ezt az állapotot, csak fürödtem benne, ebben a mindent átható, mindenek felett álló, önzetlen szeretetben. Ehhez hasonló érzések szoktak könnyeket csalni a szemembe a hétköznapi életben. Talán azért, mert meglátom az Egy-séget is ilyenkor? 
 
…."azt, hogy szeretem-e a társamat, én nem mondhatom ki. Ezt csak ő mondhatja ki."…
 
Manapság nagyon divatos dolog lépten-nyomon azt mondani a társunknak, gyermekünknek, barátainknak, hogy "szeretlek". Sokan ezzel üdvözlik egymást reggel, és amikor elköszönnek egymástól iskolába, munkába menet, nem marad el, hogy ne biztosítsák egymást arról, hogy "szeretlek". Lassan hétköznapi, elcsépelt szó lesz és eltűnik mögüle az érzelem. 
 
A testvéreimnek és nekem soha nem mondták a szüleim, hogy szeretnek, de éreztük. Éreztük abból, ahogyan gondoskodtak rólunk akkor, amikor szűkében voltunk a pénznek és mi voltunk a legfontosabbak, amikor félretették a gondjaikat, feladataikat azért, hogy meghallgassanak minket, hogy tanácsot kérhessünk, adhassanak nekünk. Amikor az élet nagy igazságait tolmácsolták, amit akkor nem értettünk természetesen, de később, amikor elém került az életben, tudtam hogyan kell cselekednem. Amikor oroszlánként harcoltak értünk, amikor láttuk a szemükben a büszkeséget és a ki nem mondott szeretetet. A „nem” NEM volt és nem lehetett vitába szállni vele, mert ők ketten mindig egy álláspontot képviseltek, a szerető, nevelő, gondoskodó, aggódó szülőét. Éreztük, tudtuk, hogy nagyon szeretnek bennünket. Hétköznapi tettekkel bizonyították ezt, nap mint nap. Felnőttként nagyon hálásak vagyunk ezért, hogy korlátokat állítottak, határokat szabtak, hiszen az élet is ezt teszi, így nem ért meglepetés bennünket, amikor a munkahelyen nem az volt, amit mi kigondoltunk, megtanítottak élni. 
 
Kérdezem én, mit jelent az a szó, hogy szeretlek annak a gyereknek, akire nincs ideje a szülőknek. Nem beszélgetnek vele, nem tudják, hogy milyen problémái vannak, nem tudják, hogyan lehet megvigasztalni, nem tudják mire van szüksége és nem is ismerik igazán, mert a gyermek megismerése türelmet, sok időt és figyelmet követel és a mai szülőknek – tisztelet a kivételnek – egyikből sincs sok. Elég egyszer azt mondani a gyermekünknek, hogy most hagyj békén, nem érek rá meghallgatni téged, a gyerek be fog zárkózni és soha többé nem akar majd magától mesélni az óvodai, iskolai történésekről. Szép lassan megszakad a kapcsolat szülő-gyerek között, aztán jön a kamaszkor és értetlenül állnak a szülők a gyermek „önmagából való kifordulása” előtt. Hogyan érzi az a gyerek a szülő szeretetét, amikor a szülő a saját önös érdekeinek alárendeli a gyerek érdekeit és szükségleteit. 
 
Mit jelent az a szó, hogy „szeretlek”, amit annyiszor mondunk a társunknak, ahányszor találkozunk, elválunk, vagy beszélünk egymással, miközben súlyos, vagy kevésbé súlyos problémák feszülnek közöttünk. Amikor épp reggeli közben veszekedtünk és éppen „utáltuk” a társunkat, egy óra múlva amikor munkába indulunk biztosíthatjuk-e őt arról egy búcsú puszival és egy „szeretlek”-kel, arról, hogy szeretjük, ha nem éreztetjük vele. 
 
Megint a szüleimhez térek vissza. Soha nem hallottam, hogy ők mondogatták volna egymásnak, de mi gyerekek tudtuk, hogy szeretik, tisztelik és becsülik egymást. Tudtuk abból, hogy vacsorázni csak akkor lehetett, ha édesapánk hazaért és az egész család együtt ülhetett az asztalnál, abból, hogy minden reggel felkelt édesanyám, hogy megfőzze a kávét és elkészítse az uzsonnáját édesapámnak, holott ő háztartásbeli volt, nyugodtan alhatott volna még. Tudtuk abból, hogy édesapám „cédulával” együtt adta haza a teljes fizetését, rábízva édesanyámra, hogy mennyit tud abból visszajuttatni neki, abból, hogy munka után egyenesen hazajött, abból, hogy örült ha örömet szerezhetett édesanyámnak. Természetesen voltak viták közöttük is, de mi gyerekek nem láttuk, hallottuk, ezek soha nem előttünk zajlottak. Viszont sugárzott belőlük az egymás iránti tisztelet, megbecsülés és szeretet. 
 
Igaznak gondolom Kassai Lajos gondolatát a szeretetről, hogy csak a társam, gyerekem, barátom, embertársam tudja megmondani, hogy szeretem-e őt. A szeretet szubjektív érzés, mindenki máshogy fogalmazná meg, hogy mit jelent számára a másik ember szeretete. Ahhoz, hogy a másik ember érezhesse a szeretetünket, ahhoz odafigyelés, tisztelet, megbecsülés és nagyon sok türelem szükséges. Akik ebben nem bővelkednek, azok szavakkal mondják, amit a tetteikkel nem tudnak éreztetni - ismét tisztelet a kivételnek. 
 
 
 

Hírlevél Feliratkozás

Eseményregisztráció

Kérjük, add meg az alábbi információkat: